A második világháború egyik tengeri csatájában az ellenséges erők megtorpedóztak egy hadihajót, amely ezeregyszáz fős legénységet szállított. A hajó jeges vízbe süllyedt, a mentőcsónakokba zsúfolódott katonák öt napig sodródtak a tengeren. Éheztek, szomjaztak, csaknem halálra fagytak, miközben az apró lélekvesztőket cápák támadták. Egy áramlás elszakított egy kilenc tagú csapatot a többiektől.
Egy fiatal tiszt is volt abban mentőcsónakban, aki észrevette, hogy elsodródott társai már-már minden reményüket elveszítették. Érezte, hogy tennie kell valamit. Úgyhogy megkérte a csónakban ülőket, hogy meséljenek az otthonukról és a családjukról. Megkérte őket, hogy részletesen mondják el, mit tesznek majd, ha hazatértek. Megkérte őket, hogy képzeljék el, mennyire retteghetnek a feleségeik és a gyermekeik; hogyan érezhetik magukat a szüleik, akik azt sem tudják, életben vannak-e még a fiaik. Végül megkérte őket, hogy maradjanak életben – hiszen nemcsak maguknak tartoznak ezzel, hanem a szeretteiknek is, akik hazavárják őket.
Kisvártatva egy arra járó repülőgép pilótái észrevették az elsüllyedt hajó legénységét, és mentőcsapatot küldtek. A tengeren sodródó katonák kétharmada addigra odaveszett. De az a nyolc, akit kilencedikként a fiatal tiszt inspirált, egytől-egyig épségben hazatért.
Mi volt a különbség a kilencek és a többi hajótörött között?
Egyrészt az elsodort mentőcsónak utasai a megoldásra összpontosítottak. A jövőképükről meséltek. Az életet képzelték el a biztos a pusztulás helyett.
Másrészt, a kilencek történeteket meséltek egymásnak. Életről, családról, álmokról, csupa pozitív dologról.
A történetek az érzelmekre hatnak. A történetek hegyeket mozgatnak meg. Vagy, mint ahogy a példa mutatja, adott esetben életeket menthetnek meg.
Legutóbbi hozzászólások